Hervay Gizella
LEVÉL HELYETT
Milyen gyönyörű: szólni lehet, és kiszámíthatatlan, hogy mit válaszolnak. És megtörténhetik:
társra is találhatunk, csak meg kell tanulnunk az ő egyetlen, soha meg nem ismételhető
nyelvét. Csak meg kell ismernünk, a föld rétegein át haladva, a történelem korszakain át
haladva, eljutva oda, ahol ő csak ő, ahol ő a teljes világegyetem, és megszólítani.
Megtalálni azt a szót, amit ő keresett, de nem talált, amire szüksége van, hogy a föld rétegein
át haladva, a történelem korszakain át haladva, eljusson végre oda, ahol ő csak ő, ahol ő a
teljes világegyetem. Felesleges és nevetséges olyan szavakat dobálni felé, amelyeket mi
szeretünk, ezzel csak megütjük, hiszen én, ha azt mondom: tej, nagy diófát látok, a lomb közt
kis égdarabok, a fa alatt kerti asztal, pohárban tej, tündöklik a tej, a táj. De lehet, hogy ő arra
emlékezik, hogy nem kapott tejet, nem volt, és az anyja messze volt, és megütöd a szóval. De
ha megtalálod neki azt a szót, amit keres! Társad lesz és válaszol, és válaszában felfénylik az
elveszett szó, ami gyermekkorod zsebéből valamikor nyomtalanul kigurult.
Ha megtalálnám! Sose merném többet kimondani a szót: szeretlek! Csak azt mondanám:
vonat, mert talán állomás mellett lakott, és évein át-átzakatolt a vonat, félelmet hozott és
sóvárgást távoli tájak felé. Vagy azt mondanám: cigaretta, mert kidobta a vonatablakon át a
csomag cigarettát, mikor tisztuló tüdővel robogott a szerelem felé.
Csak rá kell figyelni, a mozdulataira: karjával most olyan ívet ír le, amilyet csak az tud, aki
egész lényével mozdul vagy szól, semmi más nem válasz neki, csak az, ha te is egész
valóddal felé fordulsz.
A szájad mellett egy ránc emlékezik, és a szemedben olyan látható a szégyen, hogy elfordul
és cigarettára gyújt. Fájdalmaiddal soha el nem érheted, arcodon a fájdalom nyomai, és
hangodat érdessé teszi a visszafojtott sírás. El kell hagynod emlékeidet is, mert történelem
előtti korból valók, mikor még nem tudott emberhez szólni az ember, csak ütött. Csupa kékzöld
folt az arcom, nem szóltak hozzám, csak ütöttek, s nekem most szólnom kell, meg kell
találnom azokat a szavakat, amelyekre neki van szüksége. Hiába mondom a magam szavait,
nem figyel oda. Kikapcsolja a telefont.
De hiszen volt egy mozdulata, feléd fordult, mint aki egész lényével mozdul, felé fordultál,
mint aki egész lényével válaszol, megölelt, mint aki először ölel, mint aki utoljára ölel,
megölelted, mint aki először ölel, mint aki utoljára ölel. Mégis csak ennyit mondtam:
szeretlek.
Szilágyi Domokos:
Még alig alkonyodik
Meztelen arcú emberek jönnek szembe velem
felhőket hasogat késpenge-szemem
neonok halvány csápja kinyúl hogy a sötétet összeszedje
egy áttetsző ecset estét rajzol a szürkületre
mint aki aludt s reggelig elfelejtett járni
szívünk régi ritmusát szeretném megtalálni
ajkad mögött piros szegfű
szemed öblén fehér rózsák
rugdald vérem piros öröm
nyugtasd lelkem fehér jóság
mint ki nem lát nem hall nem él
csak csókol önfeledten
rám esteledett a nap
magamra esteledtem
szemem egész nap fényeket cipelt
görnyedezik
bőröm egész nap óvta jonhomat
jól van ez így
egy láthatatlan küklopsz lehunyja szemét a napot
egy láthatatlan Argosz kinyitja száz szemét
ó csillagok