A szakmai életút értékelése
I.
Pedagógus családból származom. Szinte iskolába születtem bele, mert életem első évét egy hortobágyi kis település olajos padlós tantermében berendezett szükséglakásban töltöttem, de utána is tulajdonképpen az iskolából leválasztott lakásban laktunk. (Lásd a kis ikonképen) Később, egy mátraljai kis faluban is azt vettem észre, hogy ha látni akarom a szüleimet, vissza kell mennem az iskolába. Ezt nem szerettem. Ám úgy látszik, semmi sem tántorított el attól, hogy végül magam is ezt a hivatást válasszam. Nem bántam meg. Szeretek tanítani és szeretem a gyerekeket. (A feleségemmel, aki szintén pedagógus, négyet nevelünk.)
A gyakorlaton még nem csapott meg a tanítás szele, bár emlékszem, nem kötelességszerűen végeztem. Tetszett, hogy hatok a gyerekekre, s ha ügyes vagyok, figyelnek rám. Ott is akartak marasztalni a gyakorlat helyszínén.
A Kossuthba érkezvén vált komollyá a dolog. Éreztem, igényes közegbe kerülök. Ugyanakkor itt az is megfogott, hogy közvetlen szakmai beszélgetések folytak és senki sem sértődött meg, ha valakit kijavítottak, ha kérdezték. (Ez még ma is így van.) Munkaközösség-vezetőm az első pillanattól kezdve biztatott: megnézte néhány órámat, s azt mondta, csináljam úgy, ahogyan szeretném. A tanítás szabad mámora, ugyanakkor felelőssége lebegett fölöttem. Szerencsém is volt, mert fiatalon könnyen kapcsolatot tudtam teremteni diákjaimmal. De sikerült elérnem, hogy sosem éltek vissza ezzel. Lehet, segített ebben az is, hogy az első pillanattól kezdve magázom tanítványaimat.
Magyart tanítani remek. A nyelvtant azért, mert éreztetheted, milyen csodás dolog a nyelv és mennyi szépség és lehetőség rejlik benne. Nagyon sokat foglalkozom a gyakorlati nyelvhasználat kérdéseivel. Minden elmélet mellé igyekszem praktikus megközelíthetőséget is adni. Az irodalmat pedig azért szeretem tanítani, mert minden pillanatban gondolkodtatja az embert, mert minden pillanata szép. Olyan hősök vonulnak fel előttünk, akiknek titkai vonzóak, megfejtendőek. Ha megtaláljuk a hozzájuk vezető utat, a magunk titkaira is fény derül. Itt is sokszor tervezem úgy a tanítást, hogy ha kínálkozik, legyen mód gyakorlati példára. Édes Annát mindig bíróság elé citáljuk, s érdekes – most már évtizedek távlatából szemlélve – látni, hogy változik a diákok ítélete. De hasonló a helyzet Raszkolnyikov megítélésével kapcsolatban is.
Nagy segítséget jelent, hogy széles a szemléltetés lehetősége. Az első lehetőségtől kezdve alkalmazom az IKT-eszközöket. Informatikusi végzettségem diplomamunkájául is egy Babitsról szóló, a költő életét, munkáit megismerni elősegítő egyszerű honlapot készítettem. Tanítványaim gyakran küldik elektronikusan az otthon megírt házi feladatot. Nemrég telefonnal készített riportot kellett bemutatniuk.
Igyekszem sokféle módon bizonyítani, hogy a különféle művészeti ágak összekapcsolódhatnak. Bódy Gábor Kutya éji dala című filmjének részletét néztük, amelyben a VHK együttes tagjaival akarnak riportot készíteni. Az együttes tagjai viszont nem kommunikálnak a riporterrel, akinek a kérdései nem, vagy csak félig jutnak el a zenészekhez. Néhány diákommal – ezt követően – elmentünk VHK- koncertre, mert kíváncsiak voltak a zenekarra más közegben.
Az iskola sok mindenre adott lehetőséget tehetséges diákjainkon keresztül. Osztályommal Kőszegre kirándultam. Tervbe vettem az Iskola a határon alreáliskolájának meglátogatását. Oda is velem tartottak sokan.
Mindezeket a példákat azért hozom (és csak néhányat ragadtam ki a sok közül), mert mindvégig alkalmam volt (és remélem, lesz is) minőségi dolgokat tervezni és azokat meg is valósítani. Tudásom napra készen tartásában az is szerepet játszott, hogy mind kollégáim, mind diákjaink ébren tartották bennem az igényt a fejlődésre.
Jó, hogy naponta tudunk a tanáriban beszélni (és nem csupán a magyarosokkal) új színházi vagy filmes bemutatókról, megjelent könyvekről. Egy-egy pályázat keretén belül van lehetőség műhelymunkára.
Igen erőteljesen hatott a diákjaimmal való viszonyra, hogy gyakran rendeztem ünnepi műsort (az egész osztályomat bevontam, nem kiválasztott, szuper versmondókat), s főleg színdarabokat. Szalay Mariann ma színésznő, az én társulatomból indult. Éveken át vezettem filmklubot, nyertem is a Kulturális Alap filmpályázatán. E filmek képezik ma iskolánk médiaoktatásának alapját. Tanítványaimmal filmes pályázatot is nyertünk, de országos szavalóversenyen is többször sikerrel szerepeltünk.
Igazgatóhelyettességem előtt több gyereket taníthattam, többet lehettem közöttük. Talán ezért kaptam igen korán tőlük a „Legnépszerűbb tanár“ díját. Vezetői feladataim növekedése kicsit csökkentette „tantárgyi“ aktivitásomat. E lanyhulásnak azonban jót tett, hogy 1997 őszén felkértek a Pázmány Péter Katolikus Egyetem Pedagógiai Intézetéből vezetőtanári feladatok ellátására. Több mint 10 éven keresztül fogadtam hallgatókat, s bár igen sok munkával járt, nagyon élveztem. A fiatalok új módszereket, friss ötleteket hoztak a tanításba. Mindig hagytam őket, hogy szabadon tervezhessék munkájukat, csak akkor szóltam bele, ha tévútra jutottak volna. Szerencsém volt, mert szorgalmas és lelkiismeretes (vagy ha nem, hát azzá nevelhető) hallgatók jöttek hozzánk, akik közül sokkal máig tartom a kapcsolatot. Munkámban kollégáim is nagyon sokat segítettek, hiszen a szakos vagy a nem szakos órákra szervezett hospitálások után mindig megbeszélték a látottakat. Ittlétük alatt teljes jogú kollégaként kezeltem őket: nem a folyosón ültek, hanem a tanáriban volt helyük, mindent használhattak. Nagy örömömre szolgált, hogy a további tanítást tervezők mind megkérdezték: maradhatnának-e. Volt hallgatóim ma is gyakran írnak és tesznek fel szakmai kérdéseket, vagy beszámolnak sikereikről. Sajnos néhányan elhagyták a pedagógus pályát... Van azonban olyan, akit itt tudtunk marasztalni, s igen kiváló kolléga lett belőle (Hargittay Gergely).
Sosem riadtam meg az ismeretlentől. Nem volt például könnyű feladat, de végigcsináltuk a 90-es évek végén a Gintli-Schein irodalomkönyvet egy kétnyelvűs osztállyal. Igen értelmes diákok jártak oda, de panaszkodtak a könyv nehezen érthetősége miatt. Van közülük, aki magyar szakos lett, most fejezi be a doktoriját.
II.
Önértékelésem második felében igyekszem az elvárt kompetenciák mezsgyéjén számba venni: honnan indultam és hova jutottam. Bár úgy gondolom, hogy a figyelmes olvasó számára az előző részből is kitetszhet, miként gondolkodom iskoláról, szakmáról és a hozzájuk kapcsolható dolgokról.
1. Úgy érzem, felkészült pedagógus vagyok. Láttam és követtem (vezetői feladataimból adódóan jogszabályi szinten is) az elmúlt évtizedek változásait. Hoffmann Rózsától (a PPKE BTK Pedagógia Intézet akkori vezetője), aki a vezetőtanári felkérés kapcsán iskolánkban járt és órát látogatott nálam, azt kértem, hogy ne kelljen havonta módszertani felkészítéseken részt venni. Szerencsére nem kellett. Egyrészt ösztönösen, intuitíve tanítok, de természetesen elolvasok módszertani újdonságokról, modern eszközökről szóló tanulmányokat, információkat. Magam is szívesen készítek szemléltető anyagokat, gyakran cipelek be sajtó, zenei és egyéb kiadványokat.
2. Mindig fontosnak tartom, hogy megtervezzük munkánkat. Az évek során természetesen kialakul egy rutin, amely már nem igényli a mindennapos tanmenethasználatot. De minden osztály esetében átgondolom – látván képességeiket, hozzáállásukat –, hogy milyen tempóban, milyen hangsúlyokkal és mit tanítsak meg nekik. Vezetői óralátogatásaim kapcsán is gyakran kerül szóba a tervezés, az előre átgondoltság. Annál is inkább szükség van erre mostanság, mert rendkívül sok elvégzendő anyagot tartalmaznak helyi tanterveink.
3. A munkaközösségi értekezletek, az ott folyó szakmai beszélgetések jelentették leginkább számomra e kompetencia megjelenését. Egymás tapasztalatainak, ötleteinek, elkészített anyagainak megosztása az együttműködést és a fejlődést segítik. Ebben aktívan részt veszek, s mindig megosztom észrevételeimet, a másutt hallottakat kollégáimmal.
4. Munkánk középpontjában a gyermek áll. Egy pedagógus pályája során akár több ezer diákot is megismerhet, taníthat. A velük való napi foglalatosság rendkívül nagy felelősséggel jár. A szülő, a társadalom a pedagógus kezébe adja a gyermek nevelésének és szellemi fejlődésének lehetőségét és feladatát. Vajon meg tud-e felelni ennek mindenki? Megtanulhatóak-e a módszerek?
A közel három évtized alatt arra a megállapításra jutottam, hogy vannak, akiknek sosem sikerül. Nekik örök a konfliktusuk a diákkal, szülővel. Vezetőként számos ilyen helyzetbe kerültem. A legszomorúbb az, hogy szinte egy esetben sem érzékelte a kolléga, mi a probléma vele. A környezet pedig legtöbbször kíméletes, igaz, sokszor bizonytalan is. Csak adminisztratív eszközökkel nem lehet diákot alakítani. Személyiségének, szellemének fejlődéséhez nagy megértésre, ugyanakkor egyértelmű iránymutatásra van szüksége. Mindenkinek külön-külön. Hiszek a személyes példában! Osztályom 20 éves találkozóján sok olyan pillanatot elevenítettek fel tanítványaim, amelyek emlékezetesek voltak (jókat és rosszakat is). A legmeghatóbb számomra a ma már ügyész, 4 gyerekes apa által megemlített volt: „Ofő, mentünk egy orosz előadásra, s te arról beszéltél, hogy a legbiztosabb pont az ember életében – a családja. Máig emlékszem rá.“
Mi lehet a tanár sikereinek fokmérője még? Talán az is, hogy a Harvardon tanult és ott doktorit író (48-as magyar tisztekről Amerikában) lány megkeres, mert emlékszik, hogy néztünk egy filmet (Amerikai anzix) és olvastam is nekik erről a témáról. (Persze ezzel a lánnyal már másodikban olyan pályázatot lehetett írni (A magányos pavilont választotta), amiben interjút készített Moldova Györggyel (csak azt kifogásolta, hogy az „író bácsi“ egy presszóban fogadta és csúnyán beszélt) és roppant eredeti megközelítésekre volt képes.
5. Hiszem azt is, hogy egy osztály, vagy épp egy tanulócsoport belső viszonyaira jelentősen hat, ha a tanár fel tud mutatni követendő példákat, egyértelművé tud tenni értékeket, s a mindennapokat a bizalomra építi. Osztályfőnökként, majd hosszú ideig osztályfőnök-helyettesként (a kevés óraszámban rajzot tanító Novák Béla kollégámmal 3 osztályt vittünk így együtt) ezt követtem. Úgy érzem, e „taktika“ sikeres. A magyar szaktárgyamon keresztül erre sok lehetőség kínálkozik, de kerékpár- és vízitúrák, osztálykirándulások, színház- és mozilátogatások alkalmával is sor kerülhet erre. A közösség belső erőinek megteremtése után sokkal könnyebb eredményeket elérni.
6. Az étékelésnek és a helyes önértéklésnek meghatározó szerepe van mind a diák, mind a tanár szempontjából. Az elvégzett munkára kapott megfelelő értékelés segít a továbbiak megtervezésében, a munka – esetleges –(újra)szervezésében. A helyes értékelés elkészítése, de az elfogadása sem könnyű. Emlékszem, mikor a minőségbiztosítási értékelőlapok kiosztásánál az egyik kolléganő – összességében 94%-os értékelése mellett – anyanyelvi kompetenciájára csak 4-es kapott, sírva fakadt, és egy fél évig nem szólt a vezetőséghez.
A diákok értékelésében, úgy érzem, sikerült megvalósítanom azt, hogy mindenki érezze, önmagához viszonyítok elsősorban. De természetesen tudnia kell azt is, mit ér teljesítménye a csoport egészében is. Igyekszem teljes folyamatokat figyelembe venni, s a részértékelések mellett egészében is láttatni a tanulót önmagával.
Egy korábbi végzős osztályomban mindenkinek külön-külön Weöres Sándor A teljesség felé című munkájából írtam ki üzenetet, amit a szerenád alkalmával kertünk fáinak ágaira akasztott borítékokban találhattak meg. Sikerült a legtöbb diákomnak a neki megfelelő értékelést/útmutatót adni, mert mindenki „csak neki szólónak“ értékelte a kis ajándékot.
7. Az eddig írott szöveges dokumentumokból valószínűleg kiderült, hogy – vezetői feladataimból adódóan különösen – a kommunikáció, a kapcsolattartás munkám meghatározó része. Oldalakon át lehetne felsorolni, hogy hány szülővel és diákkal, mennyi és milyen kérdésben konzultáltam. E tevékenységem „elismerése“ kollégáimtól, hogy gyakran kérnek meg osztályfőnökök, szaktanárok mindenféle – gyakran igen problémás – esetek megoldására. Úgy érzem, sikerül megéreznem a szituáció hangulatát, az elvárt mondatokat, a sikerre és megoldásra vivő lehetőségeket.
A felvételikhez kapcsolódó fórumokon, de a későbbi izgatott időszakokban is sikerül szót értenem a szülőkkel. Mindig szakítok időt a személyes megbeszélésre, sokkal célravezetőbbnek tartom a telefonosnál. Nem véletlen, hogy a Kossuthról az a hír járja: itt szóba állnak az emberrel, s nem dobják ki a portán, vagy nem küldözgetnek személytelen üzeneteket. A felvett gyerekek például a Nyílt Napok közvetlen és barátságos kommunikációját említik a választás első indokai között.
A küldő általános iskolák osztályfőnökeivel, vezetőivel gyakran kell egyeztetnem. Baráti és segítő kapcsolat jellemzi viszonyainkat. Tartottam továbbképzést például a XX. kerület magyar szakos pedagógusainak a kétnyelvű felvételi tesztek módszertanáról.
8. Szeretem iskolámat, szeretek tanítani, s hálás vagyok a sorsnak, hogy gyerekekkel foglalkozhatom. Habár hivatalos kitüntetést senkitől sem kaptam, úgy érzem, a legnagyobb elismerés, hogy volt diákjaim nem fordítják el fejüket, ha az utcán találkozom velük. Apró igazolás az a tény is, hogy egy 25 éve végzett osztály (csak oroszt tanítottam nekik a rendszerváltás hajnalán) csak engem hív el érettségi találkozójára (osztályfőnökük már sajnos meghalt, eddig mindig ketten mentünk).
Munkám elismerésének és elkötelezettségem valódiságának tartom azt a tényt is, hogy több olyan csoport munkájában vettem/veszek részt, amely a szakma csúcsát jelenti (OFI, OH, OKTV-bizottság).
A legnagyobb feladataim mindig megtaláltak, arra mindig meghívtak, felkértek. Sosem én erőszakoltam magam.
Budapest, 2015.